_______________________

Parlag

Falevél se rezzen
Oson a hajszál kúszik felém kérdezi fáj még?
Lógunk ketten a hintán Duna partján csomóba kötve meddig bírja még
Mutatom, bárgyú mosolyt kapok csak, aztán már nem is mutatom, csak üresen bólogatva mennék
Csukott ajtók árnyékai fonódnak, a szűkszavú esték
Villogó fényre babonázva te szúnyog, mikor elég?
Hajam alatt gondolatok - mázsás kúszó kukacok
Vontatnak körbe-körbe cikázva, időfolyón
Kattintások minden nap pontosan ugyan oda ahol
Tegnap éppen akkor amikor azelőtt
Hangzavarnak tűnik a csend
Vicc nem vicc már, új hajtás nem nő
csukott ajtón fény nem jő
Beterít a füst, a méreg,
Erre a kis időre már minek,
minek.

_______________ 

A szemben ülő férfinak

Hogy megöregedtél, pedig sosem láttalak
talán nem is létezel, s most mégis itt vagy
önmagában regény, ahogy lehunyod a szemed
évek telnek el, neked létem csak egy test
egy Nincs, egy Darab, mit hagyni kell elmenni.

Csak ne lennél oly ismerős, mint dongó esők, ablakok
mindennapok kísérői némán hallgatagok
mi már voltunk együtt, haltunk közösen a végért
egy mindent bejárt lábnyom álmod’ rólam, csillog, beszél
üres tekinteted mozdul, ó, mit sem tudsz magadról.

Ostoba, ne tűnj el, palackba zárt emlékem
komor-havas útról, ébredj, Névtelen!
tán örökké alszunk, ez nem lehet a való,
ez élethez csak vázlat, közben lelőtték az írót,
egy nyilvántartott szám vagy, egy nagy mászkáló adat.

Te vágyakozó robot, hol van méltóságod?
fess remekművet, majd gyújtsd fel amint tudod
vissza havas fehér álom, kiforduló szemed
kivert lukas tested tölti ködös-mély vermet
Majd egyszer felkelünk és kapunk még egy percet.

______________________________________

Vérhó

Ablakon bevöröslő piros hó nem hagy aludni.
Milyen sokszor kértem, hogy hagyjon, jó ez így.
Térképet rajzol a plafonra, hol nincs határ.

Egyenesen görbülő öngyilkos függöny lóg a végtelenbe nyúlva
Hűlt lábát radiátor melege leheli szüntelen
Sokat látott ez a dagadt függöny, ez már mindent
Látta, ahogy én is látom, gyanúsan figyelem
Furcsa kilengését, mint mikor akasztottat fújja a szél
Reményvesztett tekintetét, néhai jó kedvét
Érzi, hogy zárt ajtók kerítik, mozgáskorlátozott
Mégis kitart, hagyja, hogy rángassam
Nem lázad, mert halott, s a halott tűr, elvisel
Volt, hogy kaktusz szúrta át, de ő is döntött kártyavárat.

Ugyanúgy jó barátok maradtunk
S most, mikor szükség van, átlátszó
Miért engedi be a baljós véres hószínt?

---

Ha eljön a nap

Fehér kő, sima, mint a márvány, felirat ócska, nem illik hozzám
öreg hölgynek neveznek ma már barátaim, s innen talán
nincs visszaút, kezem rozsda, aszott, kiáll minden csontja
érintésem fagyott tekintet, élet szele fejem felett
elcsitul, s ha némán cseng, mondd ősz fáknak, lombjuk zeng,
sírhalmomra ne sírjon bárki, csak ők, csak ők, a bús őszi fák. 

---

A terv

Hogyha meghalsz, szólj nekem kérlek
még utoljára szeretném tested
szememmel csodálni, lágyan tapintani
nézném, mi lett belőled, idő mit tett veled,
betegség nem pusztít, öregség nem látszik,
mi tarthat életben, mi kintről csak mosoly?

Egyszer láttam titokban, mint borzadt arccal hánysz
de nem étel volt: lárvák, férgek; s embert féreg nem táplál
ezért nézlek érdeklődve, mi foly benned vér helyett?

Ezért fognék szikét, lássam, van e szíved, milyen húsod,
s látnám, mikor ajtód nyitom, hogy izmok helyett kukachalom,
legyek híznak tüdőd helyén, májad kígyók étele
furcsa pókok sziszegve varrják pókhálójuk veséden
szagra is csak rothadó gyümölcs ez, egy emésztő közelében,
barátaid kullancsok, ízlelik tested: már úgyis mindegy.

Körüljárlak, mint a gyermek, ki újat lel s izgatót,
egy szék, mire leülnék, közel hozzád, de igazából
a lehető legtávolabb, mint a pestises disznótól,
és onnan figyelném: meg sem mozdulsz, kecsesen holtan; az ágyról
rothadó véred szürkén csurog tested puha poharából.

Ekkor, mint égdörgés nyári, derűs nappalon
sikítva könyörgöd majd végső csapásom,
látván tested felett a tükröt, mit gondosan
plafonra illesztve játékosan kitűztem,
hogy lásd magad mindig, mi kívül és belül vagy,
lásd, a sok kullancsod mennyire szeretted.

Nem kérhetsz tőlem már, karod ne nyújtsd
nem foglak bántani, drágám, csak úgy
szemléllek, sorvadó félhalott arcodtól
búcsút intek, de a lámpát égve hagyom.

---

Gyökerek

És eszedbe jut, hogy máskor felkeltél, és nem ez várt.
Most csak üres szekrények tekintete halk beszéd helyett.
Hétvégi reggeli halk beszéd, hogy fel ne ébredj.
És lassan ez tíz éve már.
Kishercegnőként üdvözöl minden reggel,
Ma meg örülsz, ha láthatod egy percre.
Apró kezek mindennaposságba süppedt álma
Az ellenvágyott gondolatok beteljesülése
Tervek, amiket kidobtál a kukába
De ceruzád lehegyezted, nincs mivel újat
Írni, és csak ne hagyd abba, hátha lesz még
Mikor majd te csinálod, zsibongás a reggelben,
Nem lesz felkelni halál, gyomorszorító süketség
Kedves lesz az illat, ha hazatérsz, valaki megölel
És nem gondolsz majd vissza arra hogy jobb volt
Meglesz, ami pont akkor is volt,
amiben most tátongó üres kapuk nyílnak, vezetni
egyik sem sehová, megfullad az élet, fennakad.
S lóg, lóg a magasban, és nem tudja, mit akar.
És nézik, hogy miért lóg az élet a magasban,
és várják, amint zuhan, majd elkapják,
és minden rendben lesz.
Hiába, rendet rakni itt oly nehéz.

 

 

 

Oldal: Versek /5/
Ameddig a szem ellát - © 2008 - 2024 - picturesforyou.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat