Csend

Tégy borítékba, tégy fel a polcra, tüntess könyvek közé
Ültess le a sárba, a hideg kőre, adj ajándékba verést
Állíts tükörbe, faragj korbácsot, szemembe citromot merjél

De kibírhatom majd mindaddig, elmém valóság fogja
Itt ragadt, de miért ragadt, mint toll szárnyak lehullanak
Keress napfényt és várd Godot-t, vár sötét vér alkonyat.

Vagy ha ráncmentes pocsolyából visszanézel rám
Ne azt lásd, eltűntem, ne láss majd kihalt bárkát
Színtelen, mérgezett, meglát a vak is, hát felkiált

Kezed kihűlt, tested hófehér, pocsék barnás rovar
rólad mászik haldokló testemre, végig önző útja,
mozgása térképe, édes-várakozó sóvárgása

Emészti apró gyomrát, gyors mérgét már készíti
Végső levegővételt sem engedve, meredten nézi
Vége is, elhasal, kiterül, elhallgat. Csak a csend sikít.

---

Megállóban

Millió végtelen kötél húzza
fetrengő autók hadát
egyenest mennek, mert úgy érzik nem
nem lehet túllépni a határt

Egyik sem tér ki rácsából
kelletlen követik mind egymást
Nyugodt, mert mindenki borzasztón érzi
nem lehet menekvés a halál.

---

Szánkózók

Úgy nézem,
Újra fehér minden
jönnek majd a srácok, és élvezik

Megjelent az első sínpár
az első kiáltást is immár
innen hallom, a messzi távolról.

Újra meg újra, egymás után
a dombot, untalan megmásszák
szüntelen, és elesik, én nevetek.

Pont egyszerre indulnak,
nem terveznek nagy utat
még fiatalok, én innen nézem őket.

A közeli parkolóban
nagy mozdulatokkal
csorognak ablakokról sűrű hótömbök

Már más felhők úszkálnak,
folynak kék levükben
Mint fagyos jégtáblák, gyorsan olvadva

Most kietlenné vált a hely
de a nap odaszökken
egyetlen fénycsóvája házak közt

Mégis pont oda hull,
hol gyermekjáték elmúl
s csak barna sínpárok maradnak emlékbe.

---

Csukott ajtó mögött

Ó, mondd, miért nem engeded,
hogy bábozzak veled,
mikor épp nem figyelsz
Ó, mondd, miért nem engeded,
hogy kivájjam szemed,
hogy többet ne figyelj
Nem süketítenéd, már
e ház lakóit tovább
rezgő hangszálaiddal
Nem süketítenéd, mert
nagy kő lenne rajtad,
felirattal.

Ha rajtam múlik csupán,
egy lila vödör felett
ünnepelnénk önfeledten
Te lógsz én tartom fejed
nézem veres vízesést
tökéletes formádból ömleng
Nyakad végtelen
most már a hangszálaidon
nem jön... már nem
A vödör meg csak telik,
együtt figyeljük
te a kezemből.

Anyu szólj,
majd szólj,
ha te is kérsz belőle
majd elteszem befőttbe
és marad majd jövőre.
Hova tűntél...

---

Délibáb

Fogom magam, kilépek. Bezárom és süvít a szél.
Előbb már kinéztem. Akkor hozzám nem beszélt.
Esik is. Megéhezem. Mindegy már, mert eldobtam.
Fent ragyognak, rám néznek. Nem nézek, mert feladtam.
Hideg pólón átfut a fekete ég. Nem koncentrálok.
Már nem, sietnem kell. Sietek, nem gondolkodok.
Zuhogni kezd, bele a semmibe esik. Úgyis elpárolog.
Fel, fel a hegyre csak, oda kell menni. Oda, én tudom.
Elhagyom mindenem és leesik rólam. A póló, a zokni.

Egy bőrbe bújt nőt látok rohanni a semmibe csak.
Nem tudni hova siet, itt csak üresség, puszta van.
Végtelen puszta, több országnyi rét. Halott fű is.
Lábai földbe süppednek, úgy futja igazát. Elesik.
Földre rogy. Vajon fázik. Nem itt kéne lennie. Hát
Csak miért fekszi a hűvös talajt, tudnám már.
Mintha beszélne, felém nyitja szép ajkait, de csodás.
De nem megyek, csak nézem, mintha boldog. Miért.
„Felértem a hegyre", mondja. És elporlasztja a szél.

---

A holnap

Nyúlkál, s a tarkómon végigsimítja kezeit
a holnap. pedig annyiszor mondtam már neki
festékbe mártja, hogy ragacs-nyomot hagyjon
elpecsételi és egész este takaríthatom
értelmetlen, mert holnap gyomor-reszketve
tűnik a hold és kel fel a fény, de nem eleget
tettem érte, hisz még kosz van és káosz
uralkodik a gerjedő fénycsóva és a pátosz
erősödve tikkad ki percektől feszengve
furcsa hidakat épít kényszer és élvezet.
Játszó gyermeket akar a sík irodapad
elé kussolva leültetni, de az nem ragad
viszik majd orvoshoz, lássa, beteg,
csak lázas, mert az idő eljő hogy remeg
majd keze-lába, mert szempár öli
ablakból figyelve lassan kettészeli
a holnap.

---

Asztrál

Messziről nézem magam, ahogyan semmit sem csinálok,
még az az értelmetlen köd a szememben sem múlik el,
közelről nem nézhetem, nem ismer még eléggé, tudom,
megijedne, s üveges tekintetét feloszlatná új kérdőjel:
miként volna kettő, ki távolról csak figyel, mered, óv,
s ki közel nem jön, nehogy bárki rájöjjön, mit rejt még
az élet humora, a paradoxon testek, ahogy eltávolodott
ember önmagától s keresi helyét, nem tudván hova lép.

---

Panel

Szia kislány
te is itt laksz?
Hívd a liftet.
Mindjárt itt van
de csinos vagy,
hanyadikra?
én picit lejjebb, de elkísérlek..

Ne félj tőlem
megyek veled
nézzél bele
fél szemembe
látom zenélsz
viszel hangszert
én lányom is, ő is pont úgy, mint te..

Kivel laksz, lány?
Mi a titkod?
Mesélj szépen
mozgasd szádon
piros fény ül
dús ajkadon
elkísérlek, hogyha nem haragszol..

Mondom, nincs már hova menned
egy az út amire léphetsz,
a küszöbön át a szobán velem
s mosolyogj, amíg elélvezem.

Kerülj beljebb,
bent már várlak,
lassan lépkedj,
ne botolj meg
az aknákban,
idetéve
éleslőszer
bent az ágyban,
csonkolt testek
falon lógnak,
vigyázz, gyertya,
Sátán hozta,
sokan hívják
néha eljön s
teázunk ketten és ülünk a kanapén..

Anyám elment,
apám nem ismerem
nincsen semmi,
ami itt félelmetes,
csak az árnyak,
és a hangok
súgják ez az
utolsó napod.

Most már félhetsz, menekülj csak
ketten kapunk, ha itt maradsz,
te egy sikolyt, én egy lelket,
maradj inkább, falra holttestedet..

Kirakhatom?
Itt maradsz?
ne hagyj itt
ezekkel..

---

Ülök a csilláron

Ülök kristálycsilláron és ébren álmodom
bármit csinálhatok, mert én irányítom
megírok egy hangot, de soha le nem írom.

Csillár van legfentebb, plafon nem ülőhely
elhagyni nem kell, hisz ez a legjobb nekem:
csilláron lengve, az összes bajt felejtve.

Csodaszép kilátás, egy pohár borral, más
- elbújhatunk - nem lát, nem megyünk a korral,
idő most nem halad, ülünk fenn hosszasan.

Borom vagy, nem engedsz, egyre részegítesz
csavarj egy viccet és mindig nevess velem
 tervezzünk bolygót, végtelen folyosót.

Ülünk a csilláron, már együtt álmodunk,
innen repülünk tovább, itt nem maradunk
fákat ültetünk és vaskapukat nyitunk.

---

Takaró alatt

Borzasztó fagyos lég ólálkodik odakinn.
Sarka is fennakad ház repedésein.
Sikoltva süvít át apró ember haján,
Összehúzva nyárkabátját várva vár reád.

Reád húzva kabátját a nyár összes vára,
Apró haja süvít, emberen átsikoltva
Sarkok repedésein akad a ház fenn
Odakinn, borzasztó, hogy nem vagy velem benn.

---

Esteszín gondolat

Követlek,
füledbe suttogom: nem így megy.
nézz körül
néha jó annak aki örül
valaha
bármire ingert kap, felkacag.

Voltam már
öledben, szíved karjaiban
nem tudsz
mit kezdeni hanyatló magaddal
falra hányt
borsó mind ötletem értéke.

Nézel
üveg mögül, elveszhet, észre sem
veszed
beszélgetés híján, hogy nem ismersz
Kitinpáncélod
majd megvet és leperget.

Álcázott
kultúra, értékrend, mit látok
puha fal
hófehér, hozzávágsz, nem loccsan
ez kéne
tényleg most életed őszére? -
gondolom
sokszor ez esteszín mondatot

Bocsáss meg
vergődik, érzelem nélkülöz
helyette
harag, s valamiért egyetlen
szép szavad
nincs neked, apám, így kitikkad

Tenger
és hullámok egyre csak elvesznek
Nem harcolhat
a fa gyökerei ellen
gyémántok
vagyunk és meghalunk csillogás

Nélkül
mások között, figyeld meg, mi épül
művirág
lettünk a kertben elültetve
örökké
te mondtad úgy válok felnőtté.

Mutatok
tükröt neked és te nem bírod
viselni
terheket, idő kerekeit
reménytelen
csapkodsz, kiszáradt tengerben.

Keresed
hajlékod, veszekszel, kedvesed
karjaiba
zuhansz, sírásra jó válla
megóv
így hiheted, csatákat te nyered

Torzult
világképed mutatja, merre bújj
rajtad nevetnek,
te másokban keresed
rajtad nevetnek,
te másokban keresed.

A falnak
beszélek, így mocsár beszippant
Nem hallgatsz,
magamnak mondhatom, cserben hagysz
Nem engedsz,
magadnak mondhatod, felejthetsz,

Nem hallasz,
magamnak mondhatom

Szeretlek.

---

Irigy

Jött és a
szobája falán is végigcsúszott
egy ártalmatlan fekete foltot
látott mindig követni őt
míg talán örökre elköltözött
sikított és megjelent, de ő csak futott
menekülni nem lehet, te is tudhatod
a Nap meghalt és úgy vet árnyékot
ahogy az a levágott fej is forgott
menedéket akar a csillagokban,
a temetőben, de az mindenhol ott van
elhozom neked a Napot, a Holdat,
de ne kelljen néznem, ahogy boncolod magad.
Ő így él, ilyen mocskosan, de mosolyog,
mindenhol azt lát, mit épp kigondol,
elviszik őt a képzelt barátok
olyan helyekre hol te sose fogsz
fényre találni a sötétségben
és sárgán halsz meg az irigységben
utolsó gondolatod róla forog körbe
csak táncol és nem hagy nyugodni végre
miért  voltál magad és nem az ő helyébe
lett tompa életed, csak e gondolat kerget
csak meghalni akarsz, de táncol, nem enged
még mindig meredten a sötétet nézed
csak lebegni tudsz, érzéked eltompul
levegővételt vársz végső ajándékul
feküdj csak hosszan és keresd a fényt,
én megtaláltam és szemem téged néz.
Ő sem segít, fogja fejed gyengéden
mondd el, mire gondolsz, most és mindig elhiszem,
elhiszem, hogy az ég nagy fordított óceán,
hogy sápadt lelkekben lehet még boldogság,
hogy lelassíthatod az idő rövid kerekét,
csak annyit kell tenned, hogy meglásd a fényt.
Mielőtt lehunyod a szemed, mindig keresd meg
egy van belőle, de mindig ott van veled.

---

Követlek

Takarj le mindent, mi tükröz
Takard, s hagyj egyedül, üldöz
a vak hiúság, s helyébe lépett
borzongtató kegyetlen képed
mi mindenütt, mint levegő,
akárhová befolyik ő,
eddig akartam, most tüntesd el
ó, csak egy rövid időre ásd el!

Gyújtsa tenger, égesse vulkán,
Vékony foncsorréteget a hátán
Csak adj időt, megszűnik
A gond létezni ezután
Elmenekülök, de megint előttem
Újra, ahogy csak lehajtom fejem..

Oldal: Versek /4/
Ameddig a szem ellát - © 2008 - 2024 - picturesforyou.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat